1034 budapest, tímár u.24., tel.: 30 396 4043 / 20 434 3486

Hegyen-Völgyön egyesület

Fórum
Persze minden a terv szerint alakult mire beértünk a Moszkva térre kisütött a nap.:)
Köszönjük a szervezést, a jó társaságot, reméljük a második félidő is jól sikerült!? Mire mi hazaértünk már a nap is kezdett "sütni" :) Piri, Ildi, Attila
Újra túrázunk, gyertek szeptemberben a Kékre!:)
Szombaton találkozunk a Kő-hegyen! Hurrá, hurrá, hurrá!!!
Amit Egyesületünkről írtak és mondtak

 


Tartalom

 

Interjú az MR1-Kossuth rádióban az Egyesülettel

Interjú a Klub Rádióban az Egyesületről és a Kutyamentésről
Dráva: folyamidőn innen, térerőn túl

Úttalan utakon Palócországban

Mintha vattával lennének bélelve a hegyek - Kirándulás az Alacsony-Tátra második legmagasabb ormán

Börzsöny: terápia szarvasbőgés idején

Montenegró, avagy az elfeledett fekete hegyek

 

 


 

Interjú az MR1-Kossuth rádióban az Egyesülettel

 

2009. október 9.-én interjú hangzott el az MR 1 Kossuth rádióban az Egyesület öt tagjával. Ezt az anyagot itt letöltheted és meghallgathatod. Az interjú a Magánhangzóban hangzott el és a 46.00 perctől kezdődik, tehát érdemes odatekerni.

 


 

Interjú a Klub Rádióban az Egyesületről és a Kutyamentésről

 

2010-ben hangzott el a két interjú a Klub Rádióban. Az egyik az Egyesületet mutatja be, míg a másik  a Hortobágy bicikli túrán történt 8 kiskutya megmentéséről szól.

 


 

Dráva: folyamidőn innen, térerőn túl

 

(Klementisz Réka írása: Magyar Nemzet/Napos oldal/10.oldal, 2009. augusztus 3. Hétfő - LXXII évf. 195. szám)

 

Hajnali öt: csoszogunk a nedves fűben, szürkébe mosódott sárgaságban, mézes, harmat-nedves kúszófényben, mint akiket megmételyezett valami éjjeli kór. Osonunk a sátrak között nesztelenül, pszt, még a szúnyogok is alszanak, sétálunk bele a tájba, a néma útmentébe, a ködpaplan alatt ébredező napraforgómezőbe, a sűrű kukoricásba.
Szentborbás, pirkadat. Dráva-part. Fehér mágia. Vagy épp a profán, a kimondhatatlan. Az a néhány pillanat; csordultig telt csend. A ködhomály lassan eliszkol, a töltésen őzek surrannak, felizzik a horizont, és akkor hirtelen, egy szemvillanás alatt felbukkan a Nap. Snitt. Ettől a perctől már nem ugyanaz a film forog. Napi betevő titok. Épp úgy önmagáért való bizonyosság, örök viszonyítási pont, mint az a végtelen béke, néhány nap múlva, Vejti partján. Egy éjszaka a szabad ég alatt; a Dráva meg csak rohant odalent, szélsebesen. Semmire fel nem cserélhető megtapasztalások, térerőn túl. Megérte értük minden; a hosszas túraengedélyeztetés, a négyórás vonatút rekkenő hőségben, az inkvizícióval felérő szúnyoginvázió, vihar idején a kényszerű veszteglés.
Vízi túrázóknak valóságos paradicsom a Dráva; egy fésületlen, makrancos folyó, a felső szakasz eredendő zabolátlanságával, Barcs után aztán békésebb mederben, de mindvégig szinte teljes érintetlenségben. Hordozza magával a dél-tiroli Alpok vadságát, cipeli a hegyek hordalékát kilométereken át, hol dühösen, hol törődötten, aztán magyar földre érve lerakja, zátonyszigeteket formál. Folyami viszonylatban a veszélyesebbek közé sorolják, valójában a Mura– Dráva torkolattól, az őrtilosi kiindulóponttól legfeljebb száz kilométeres szakaszon át kíván a tiszai csorgáshoz szokott vízi túrázóktól nagyobb odafigyelést – főleg áradás idején. A felső Dráva-szakaszon néhol uszadékokkal evez versenyt az ember, máskor hordalékszigetekbe botlik. A szigeteken pedig lábnyomokba. A kopár kavicszátonyokon csérek, kis lilék költenek, csupa ritka madár, akár a fokozottan védett réti-sas, a fekete gólya, vagy a barna kánya. A Dráva mente a madaraké. A folyó leánykoncéroké, pénzes péreké, magyar bucóké; háborítatlan nyugalomban élő halaké. Embert elvétve találni. Napokig lehet evezni, s aztán sátrat verni a vadonban anélkül, hogy a civilizáció nevű betonozott játszótérre bármi emlékeztetne.
Első este, túrastart: Őrtilos. A vágányok alatt karnyújtásra már a part; azonnal csobbanunk. Mikor a hús a parázson sistereg, már új időszámítás pereg. Folyamidő. Vonatok szaladnak el néha-néha mögöttünk, világos ablakok; „…iramlanak örök éjben kivilágított nappalok”. Még a vihart is nevetve vészeljük át; gubbasztunk a bozótban, bőrig ázva, vacogva, mint monszunban a vietkongok. Kikötni a Dráva mentén a főszabály szerint (rendkívüli esetet kivéve) egyébként tilos, és a sűrű ártéri bozótosban nagyrészt lehetetlen is. A túra magyarországi szakaszát kijelölt állomáshelyek tagolják, megszabva a napi evezési távot. Kényelmesen teljesíthető mind, a munka nagy részét a sodrás elintézi. És akkor közben lehet sasokat lesni, fekete gólyákat fürkészni (böglyökkel hadakozni), felhőket nézni. A felhőkből gyűrt homlokzatot a vihar mögött. A szaporodó bárányfelhőket. A víz felett a távlatot. Észrevétlen fogy el az a negyvennégy folyamkilométer, mire jön a következő állomáshely. A Dráva magyar szakaszát kísérő tájegységből, a Horvátországgal szomszédos Ormánságból a kijelölt táborhelyektől néhány kilométerre eső egy-egy falu épp csak ízelítő. A betévedő idegent még így vadonüzemmódra csendesülve is mellbe vágja a falvak mély hallgatása. Az ormánsági falu hétköznapi valóságáról leginkább az árulkodik, hogy az egyik állomáshelyen egy mélyszegénységet kutató szociológus lányba, és vele együtt sátrazó barátjába botlunk. (Lásd még Kisfaludy András dokumentumfilmje: Az Ormánság senkié se.)
Éjszaka Drávasztára főutcáján sétálva nehéz elhinni, hogy ez, no meg az a másik, plexis-légkondis valóság, egy és ugyanaz a kor. Azt meg aztán végképp nehéz felfogni innen, alkonyat-csillagboltozat viszonylatból, hogy onnan jöttünk mi is, abból a bizonyos másikból.
Az utolsó néhány folyamkilométeren már fél szavakból is. Drávaszabolcsig már inkább csak szóközökkel beszélgetünk. Csorgunk, evezünk. Csorgunk, evezünk. Néha azon kapom magam, hogy semmire sem gondolok. Épp csak képek villannak be. Felhők. Hajnalok. Kivilágított nappalok.

 

 


 

 

Úttalan utakon Palócországban

 

(Klementisz Réka írása, Magyar Nemzet Online, http://www.mno.hu/portal/616194?searchtext=)

 

Várormok alatt, dombok között, bozótosban csatangolva egészen olyan, mintha az ember időben visszacsúszna a középkorba; nyomát sem látja a modernségnek, ha Nógrád erdeiben jár. Sártengerben dagonyázva barangoltunk Palócországban, néhol úttalan utakon, máskor a kéktúra vonalán. Jártunk senkiföldjén, dagasztottunk sarat, találtunk szétszórt kincseket meg szégyenlős tavaszt. Két nap Cserhát.

Kora reggel. Szandavár még vastag ködben, szeszélyes szelektől rezegnek a fák. Nyirkos, nehéz a levegő, zajlanak az égen a felhők, épp csak egy csóványi fény verekszi át magát. Vajúdik a január. A búskomor romok közt vacogtató csend honol; hálni járnak talán ide kóbor középkori szellemek. A cipzárt feljebb húzom. A tájra pára ül, épp csak néhány kopár dombtető mutatja meg magát. Állunk, és nézünk a tejfehér semmibe. Az ember valósággal beleszédül. Odalent sár, sár és sár. Nem épp jó palóc módjára fogad a Cserhát, sokkal inkább mint valami morcos várúr, akinek megzavarták az álmát.
Ravasz vidék, az ember rögtön érzi. Ízlelgeti a falvak neveit; hízeleg nekik. Keskeny utakon, kátyúkon rázkódva Szandaváralja felé gyakran eszembe jut az agyonnézett film, Rockenbauer Pálék Másfél millió lépése, s hogy hiába telt el azóta harminc év, a palóc falvak látványától az embernek ugyanaz az érzése, mint az összképtől a cserháti kisfilm végén. Hogy az apró házak, düledező kerítések kedvességén úgy ül valami furcsa, kusza zordság, valami érthetetlen elhanyagoltság, mintha átok volna. Palócéknál manapság pont az a dolgos, gondos kéz hiányzik, az otthont álmodó-alkotó ember, aki újra életet, színt vinne a kontyos zsuptetők alá.
Szandaváraljától órányi járásra jelzett úton lehet feljutni a várromhoz, egy 500 méter magas vulkáni kúpra. Szellemek neszelnek a fák között, talán még köszönnek is, ha kedvük tartja. A vár körül minden csupa titokzatosság, s a köd is csak akkor oszlik, amikor a betolakodó odébbáll. Aztán jön az újabb ravasz csel; egyszer csak elfogy a jel. A hiányos túrajelzésekkel Rockenbaueréknak is meggyűlt a baja, és harminc év ide vagy oda, a helyzet, úgy látszik, azóta sem változott. Térkép és tájoló nélkül kár elindulni; aki a Cserhátban csak a jelzésekre hagyatkozik, hamar rájön, melléfogott. Persze, néha el kell tévedni, nem félni a járt útról letérni, hogy a dolgok valódi színükben mutassák meg magukat. Átvágunk hát bozóton, sártengeren; cserfák között, senkiföldjén. Még a nap is kisüt. Mintha ezüstből volna, úgy csillog a sár. Kabát nélkül trappolunk a hirtelen jött langymelegben, órákra feledve, hogy a naptárban telet írnak. Csak áll az ember a levetkezett cserfák alatt, cuppogtatja a sárban a bakancsot, hallgatja a csalfa téli napfénytől fellelkesült madarakat, és már pöccinti is félre a szürke városi telet, mert ez itt, kérem, ha szégyenlősen is, de visszavonhatatlanul a kikelet. A cserháti távlattól aztán odafent elnyugszik a szem. A vén vulkánkúpok dombokká szelídülnek, a lankák között ösvények tekeregnek. Bértől két kilométerre furcsa képződménybe botlik, aki a panorámáért felfelé kapaszkodik a köveken. Homorúan ívelt andezitorgonák sehol máshol Európában nincsenek; olyanok, mintha ismeretlen szobrász faragott volna a vulkán homlokára hajfürtöket.
Bérre érve sár, hideg alkonyat; a tél visszavág. Fogadóba botlunk a semmi közepén, sétányi járásra a faluhatártól, Virágospusztán. Bekopogunk, s ha már betévedtünk, a ház őrzője kontyalávaló béri barackkal kínál. Néhány kupica, aztán fél óra sem telik bele, ősrégi gramofonokat tapogatunk, bakeliteket simogatunk, hangszóró visszhangozza a téli tarlón szerteszét a Szabad Európát. Kis nógrádi szürreál. A fogadó tulajdonosa egy régi istállóépületben saját tetemes gyűjteményéből rádiómúzeumot rendezett be, így kedvére tobzódhat csodaszép veterán magnetofonokban, harmóniumokban, gramofonokban, aki útban a világ vége felé betéved ide. És van persze, amit kihagyni nem lehet. Palócéknál muszáj enni például palóclevest, s ha már gyomron át közelítünk a boldogsághoz, egy juhtúrós sztrapacska is kijár. A hollókői csárdák közül
néhány ilyenkor télen is nyitva, a kályhákban tűz ropog; milyen
jól- esik dagonya után a szíveslátás! A falu csendes, szinte kihalt. Hollókő skanzenje vitrinbe való csecsebecse persze ahhoz a szépséghez képest, amit az ember a vár dombján lát. Egykor kiskirályok fellegvára, ma robusztus kőorom. Hollókő vára a ködben úgy áll büszkén, ridegen, mint egy darab történelem. Büszkén viselt lepusztultság, nyers szépség, magárahagyatottság, s rajta a szimbólum súlya, hogy az ember csak ránéz, és tudja; ez Palócország.

Mankó. A Szabad Európa Rádiómúzeum 2006 óta működik a Bér melletti Virágospusztán, az Andezit fogadó udvarán. A nyitva tartásról a 06-32/486-020-as telefonszámon érdemes érdeklődni. Hollókőn télen is több csárda működik, mi a Katalin csárdát próbáltuk ki. Itt a hagyományos palóc ételek mellett vadfogásokat is étlapon tartanak, bejelentkezés alapján csoportokat is fogadnak. Cím: 3176 Hollókő, Orgona út 19. Telefon: 06-30/499-0558.

 


 

Mintha vattával lennének bélelve a hegyek - Kirándulás az Alacsony-Tátra második legmagasabb ormán

Klementisz Réka írása (forrás: Magyar Nemzet 2008. november 24. Hétfő LXXI évf. 300. szám)


Kikapcsolni a hajszát. Felülemelkedni. Elvégezni a gyakorlatot, már-már rítusszerűen; kilépni a kalodából, a hétköznapiság fogságából, szélesre tárni a távlatot. Kiszakadni. Látni. Mélyet lélegezni, visszajönni. Hinni, s aztán amíg tart a szusz, tenni. Úgy mormolom, mint valami mantrát, miközben komótosan kapaszkodunk felfelé a hegylábon, a Chopokon. Pedig akkor még nem is tudom, hogy amit másnap hajnalban látok majd, túl van minden idelent elképzelhető távlaton.

Annál is inkább, mert alig néhány órája még autóval hasítottunk át Nógrádon. A szlovák határt csak akkor érzi meg az ember, amikor a nógrádi szántók képe egyszer csak falanszterekre emlékeztető panelsorokba, füstölgő gyártelepekbe és raktárszerű bevásárlóközpontokba vált. Uniós tagság ide vagy oda, a szlovák városok összképe, mint egy stigmát, úgy viseli magán még mindig a szocializmusból visszamaradt esztétikát. Felhők alól kémleljük inkább az egyre közeledő Alacsony-Tátrát.

A nyugodt Chopok

Egy szlovák rendőr még készséggel, és testbeszéddel kevert angolsággal útba igazít minket Breznóbányánál (Brezno), aztán kanyar Vámos (Myto Pod Dumbierom) felé. A kisbuszt a falu mögött, a parkolóban hagyjuk. Most csak két nap jut, apró falat, hát becsüljük azt; a kiszakadáshoz elég két láb, és csupa olyasmi, amit elbír egy kisebbfajta hátizsák.
A Chopok déli lankájának síterepe még kopár. Milyen más arcát mutatja most, mint amikor síszezon idején ezrével lepik el szlovákok és magyarok. Most nyers, meztelen, nyugodt. Magunkfajta hétvégézőkkel együtt kaptatunk felfelé egy darabig a felvonó vonalán, aztán letérünk. Nem sietünk, megteszi a törpefenyvesben kanyargó csapás. A fenyőhatáron túl, 2000 méterhez közeledve lesz igazán tátrai a táj. Már tágul is a tüdő, nyugszik el a lélek; a fellegekben jár. Meleg alkonyati fényben érünk az Alacsony-Tátra legmagasabban fekvő menedékházához. Káposztaleves, knédli, forralt bor, aztán a padlásszobában mi kilencen, magyarok, s jó néhányan szlovákok úgy alszunk közös fedél alatt, mintha mindaz, ami elválaszt, nem is létezne, de legalábbis odalent maradt.

Pirkadat a kopár hegyen

Párásra szuszogott ablakok mögül épp csak dereng a pirkadat. Hajnali hat. Óra nélkül ébredünk, szinte egyszerre. Kabát fel, zipzár állig; menni kell. Kiosonunk a padlásszobából. Még a hegyek között fészkel a szürkület. Fagytól csúszósak a kövek. Idén először arcomba mar a hideg. Lesben áll a tél. Jelez. Fejlámpák fényénél mászunk a menedékház mögé, a Chopok legtetejére. Szürkébe oldódó narancsok, vörösek. Muszorgszkij, Éj a kopár hegyen. A végén a fuvola; az szól idebenn. Mert ehhez az élményhez zene kell, azt a látványt leírni nem lehet; pusztán a szavak által nem fogható fel. És nem a baljós hangok zaja a legelején, nem a fekete mise, nem a kavalkád, a huzavona, a vonós-hajsza, az ingerek őrülete. Nem a zúgás, a sajgó kongás, a szított feszültség. Nem a felhők alatt ködbe vesző mélység. Hanem a halk harang, s aztán a fuvola, a klarinét a hangverseny végén, pont úgy és akkor, ahogy felfoghatatlan messzeségben a horizont mögül egyszer csak felbukkan a Nap. A virradat. Mollból egyszerre dúr. A fellegek felett mindig újjászülető harmónia.

Mintha vattával lennének bélelve a hegyek – a felhőpaplan fátylat borít mindenre, ami alattunk van. Nincsenek határok. Állunk a metsző szélben, és arra gondolok, bárcsak minden medencelakó legalább életében egyszer átélné a hajnalt a hegyek között, megérezné a magasságot, a felülemelkedést, és általa a viszonylagosságot, saját kicsinységét, amit odalent szorongató bizonyosságnak, egyedüli valóságnak vél. Talán kevesebb lenne a felesleges frusztráció. Talán láthatóbbá válna, ami azonos. Talán könnyebben szót értenénk. Mert távolságból bomlanak ki a valódi arányok.

Biccenteni a leselkedő télnek

Holdbéli táj. A Chopok orma így télelőn dermedt már, kopár, szabadon szaladgál a gerincen fel-alá a fény. Szerencsénk van; talán utoljára, mielőtt visszaköveteli birodalmát a hegyek között a tél, szikrázó késő őszi napsütés. Az Alacsony-Tátra fő gerince Donovalyból indul kelet felé, és 50-60 km hosszan húzódik a Besnik-hágóig. Északi oldala meredek, sziklás letörés, míg délen lankásabb. Magunkba döntünk még egy levesnyi adag forró teát a menedékházban, aztán a Chopok déli oldalán indulunk tovább az Alacsony-Tátra legmagasabb pontja, a 2043 méteres Gyömbér-csúcs (Dumbier) felé. Néhol kikövezett út, néhol mintha lószőrön járnánk. Alattunk a hágókig nyomul a lucfenyves, de fent, erdőhatár fölött zuzmós köveken, sűrű, száraz hegyi tundra réteken lépdelünk. És akkor ott heverészni kell, sütkérezni, épp csak a gesztus kedvéért biccenteni a leselkedő télnek. A tátrai illem szerint pedig, ami itt, a hegyek között felülír minden odalent kavargó vélt vagy valós ellentétet, köszönni minden szembejövőnek.

Útban a Gyömbér felé, szuszszanás ürügyén néhol elidőzünk, a látvány kedvéért. A hegygerincről úgy tűnik a Magas-Tátra, mintha csak játékvasúthoz épített terepasztal volna. Mohazöld hegyoldalak, mély szakadékok, hó még csak a csúcsokon. Ha komolyan gondolja, itt méteres hótakaróval köszönt be a tél. Mély belégzés még a Gyömbér-csúcs keresztje tövében, aztán kényelmesen ereszkedünk le a Bystrá dolina felé. Azoknak, akik a Chopok déli oldalának síterepeit kiszolgáló Trangoska parkolóból (1121 m) indítják a gerinctúrát, első pihenőhely az 1725 méteren fészkelő Stefánika menedékház. A Chopok felől lefelé is útba esik, hát megállunk. A szlovák személyzet zokszó nélkül magyarul is kiszolgál, annak pedig, aki a Trangoska felől jön, és hajlandó a hegylábtól a házig felcipelni egy rönk fát, ingyen rumos tea jár. A karsztok alatt zubogó Bystranka, barlangokat rejtő avartakaró mentén baktatunk tovább lefelé. Odalent mindenhol fenyők, meztelen tölgyek, sár, nyirkos novemberi hideg. A napfény útközben elveszett. Újra felettünk a fellegek.

 

 


 

 

Börzsöny: terápia szarvasbőgés idején

 

Klementisz Réka írása egy Börzsönyi hétvégéről (forrás: Magyar Nemzet, 2008. október 6. Hétfő - LXXI. évf. 259. szám)

Napokig el lehet lenni egyetlen röpke hétvégében. Tekingetni csak, mint aki nincs is itt: ott ragadt. Szalmaszálat találni a pulóver zsebében. Mit sem törődni a beton látványával. Sandítani át a kerítésen. Így legyint a városlakó arra, ha a buszon az ellenőr jóformán a vércsoportját is tudni akarja, oda se figyel a fülébe süvítő zajra, még a „menjen má’ odébb”-ok is lepattannak róla. Csak a csendet hallja, amit az erdőből magával hozott. Zsebre vágta, és azóta is féltve vigyázza, mint egy óvodás a kiránduláson begyűjtött tobozt. Mert mindig elfelejti, pedig a lelke mélyén pontosan tudja; a hiány hajtja, a vágy, hogy újra és újra megtapasztalja, amit emitt hiába keres. A csendet. Ezért megy az erdőbe. És éppen ezért nem lehet elég hálás, hogy még csak messzire sem kell mennie. Tőle alig órányira kínálja magát a terápia: a Börzsöny falvai, erdői, és temérdek turistaútja.

Szerencsére szorult némi tapintat a MÁV menetrendjébe; a zónázó vonatok hétvégén is óránként indulnak a Dunakanyarba a Nyugatiból, így még akkor is van értelme elindulni, ha az ember szombaton képtelen megbirkózni a korai keléssel. Vác, Verőce, Kismaros, zakatol a kis piros, a táj ismerős, egy szemvillanás alatt otthon lehet lenni benne. Kora délután már a kisvasút felé slattyogunk. A szezonnak régen vége, ritkábban jár, várni kell. Hát várunk. A város határán túl a várakozásnak is lehet örülni. A kismarosi megálló eresze alatt összeverődnek a kiruccanók, előkerülnek a térképek, házi bor a táskából, történetek börzsönyi túrákról. Szűk óra alatt még arról is kiokosodok, hová érdemes menni az erejüket fitogtató hím szarvasok bőgését fülelni. Hárman csak ezért jöttek. A Magas-Börzsöny Csóványos és Királyháza közötti részén, a bércekkel párhuzamos völgyekben szeptember közepétől október közepéig tisztán lehet hallani, ahogy a nőstények kegyeiért viaskodó bikák egymásnak felelgetnek. Hűvös idő kell hozzá, csillagos ég, réteges öltözék, jó vastag hálózsák és éberség. Ők a Bivaly-rét, mi Királyrét felé tartunk. A vagonban kályha fűt, köréje kucorodunk. Mellénk telepszik a kalauz, és mintha régi ismerős lenne, csak úgy mellékesen összefoglalja nézeteit a világ folyásáról. Köszöni szépen, szolgálatban nem iszik, no de azért, búcsúzásképp abból a háziból épp csak egy kortyinka kóstolót mégis.

Mire Királyrét, kivirul bennünk a kedély. Hiába, hogy manapság kirándulni sokaknak annyi, mint autóval elmenni az erdő szélére, beülni egy vendéglőbe, jól belakni, aztán hazamenni, Királyréten tartja magát a régi képeslapokon megfestett hamisítatlan kiránduló hangulat. Kellemes nyüzsgés, pohárkoccanás, tányércsörömpölés. Maradnánk, de lassan ránk esteledik. A piros jelzésen indulunk a Nagy Hideg-hegy felé. Semmi sietség. A Börzsöny túraútjai eleve nem a teljesítményről szólnak. Sokkal inkább arról, ahogy a csendben a fák lassan beszélni kezdenek, a sötétedő erdőben kiélesednek a neszek, a gondolatok hallhatóvá válnak. Sétálunk, s közben eltelünk azzal, hogy érezzük egymás jelenlétét. Elterül az erdőn a vaksötét, mire a Magas-taxra érünk. Fény pislákol a fák mögött, térképünk nincs, térerő pláne, hát bekopogunk, útbaigazítást kérünk. Csendben, aztán botladozva, röhögve kaptatunk tovább a koromsötétben. A Nagy Hideg-hegy tetején már javában rotyog a bográcsgulyás, mire felérünk. A turistaház tele magunk fajta kiruccanókkal, s ha már így összejöttek, hajlítják az estét görbére szépen. Reggel még közös rántotta – már ezért megérte. Vén, tompa napfény nyújtózik a teraszon. Idén talán utoljára még jól átmelenget. Lassan baktatunk lefelé a piroson, megállunk a Magas-Taxon. Beülőbe bújunk, sisakot húzunk; végigjárjuk a kalandpályát. Gyerekeknek szánták, s arra az időre kamaszok leszünk mi is. A csörlő-liftezést egyszerűen nem lehet abbahagyni. Királyrét felé tovább, hamar elfogy az a néhány kilométer táv. Komótos ebéd, kávé, zsibbadt nyugalommal hallgatjuk szintetizátorkísérettel a magyar nótát. Persze, hogy az esti ismerősök vigyorognak a szomszéd asztalnál. Szokolyánál még leszállunk, elhúzzuk a vasárnapot, amíg csak lehet. A megállótól néhány percnyi sétára a Viski Lovasudvar egyik büszkesége, Szikrázó Pirítós még nem is tudja, hogy miattunk nyergelik éppen. A Börzsönynél jobb terep aligha kell a lovaglásra. Pirítóssal egész kikerekedik az összhang a próbalovaglás végére. Aztán az istálló tövében, a szénakazalban heverészve azon sóhajtozunk, hogy bárcsak csomót lehetne kötni az ilyen vasárnapok végére.

 

 


 

 

Montenegró, avagy az elfeledett fekete hegyek

 

Klementisz Réka írása a 2007. augusztusi montenegrói túráról (forrás: Magyar Nemzet, 2008. március 31. Hétfő - LXXI évf. 85. szám)

 

Karsztforrások illata, tavirózsaszőttes és a kotori trubadúr · Út a hűvös-kontinentális hegyvidéktől a mediterrán tengerpartig

Most kell álmodni, bedobni az első aprót a perselybe, hogy mire kitör a nyár, a túrazsákról csak le kelljen kaparni a pókhálót, és már indulhassunk is délre, ahol a napoknak zamata, az életnek íze van. Kilencen, kisbusszal és robinsoni igényekkel vágtunk neki a montenegrói körútnak tavaly augusztusban. Szóljon a beszámoló azoknak, akiket a téli örömök hidegen hagynak, még tavasszal is fáznak, és gondolatban – időben, már most – a következő nyaralást tervezgetik.

Röpke tizennégy órás sztrádaszelés után késő este érjük el Montenegró északi kapuját, a Szerbiával szomszédos Durmitor Nemzeti Parkot. Célszerű bázis az 1450 méter magasan fekvő kisváros, Zabljak lankás kempingje, de komfortra vágyóknak magyarországi árszínvonalú szállás is elérhető a város jugoszláv időkből visszamaradt hoteljében.

Sziklák, szirtek, szurdokok
A Durmitor-hegység kétezer méter magas ölelésébe mintha észak géniusza költözött volna – éjjeli pára gomolyog, harapni lehet a hűvös levegőt. A hatalmas bioszferikus rezervátum képét a vad hegyormok és a jég által erodált karsztképződmények uralják. Szalonturistáknak zord arcot mutat, természetjáróknak valóságos paradicsom, több mint 200 kilométer jelzett túraútvonallal. Itt ágaskodik Montenegró legmagasabb csúcsa, a 2523 méter magas Bobotov Kuk.
Csúcstámadás előtt nem árt sziklára szoktatni a városi flaszteron elrenyhült izmokat: másnap szűk fél óra autózással a Komarnica-szurdok felé vesszük az irányt. Kristálytiszta vize csak egy, a park területén csörgedező több mint 700 folyóvíz közül, bejáratánál tehenek kérődznek, kövei között rákok tanyáznak, vize csípős-hideg, mint az alpesi levegő. A késő nyári aszályos időszak ellenére derékig érő sodrásban, szikláról sziklára kapaszkodva gázolunk a szurdok mélye felé. A kanyoningnak nevezett terepjáráshoz nem kell más, csak egy kiszolgált fürdőruha, vízálló túraszandál és némi felfedezőkedv. Harmadik nap kora reggel nekifeszülünk a hegylábnak, hogy a bicska már az öt-hat órás túra és 1000 méter szintkülönbség távolságban ágaskodó Bobotov Kuk tetején nyissa a konzerveket. Változó nehézségű ösvényeken, szederbokrok és karsztszirtek között kapaszkodva érjük el a csúcs alatt megbújó Ledena Pecina-jégbarlangot. Sziklamászók bármerre találhatnak fogást, de nyáron, amikor a jég visszahúzódik, heveder nélkül sem veszélyes leereszkedni a barlang száján. A Durmitor-hegység karsztos zöldjét elszórtan gleccsertavak színezik kékre – minden alkalmat érdemes megragadni a fürdésre.

Fésületlen flóra és fauna
A Durmitor Nemzeti Parkot átszelő Tara folyó 1300 méter mély karsztkanyonja a Grand Canyon után a világ második legnagyobb sziklába vájt folyómedre. A szurdok fölött áthajoló légies Tara-híd tövében 40 euróért vadvízi evezésre is befizethetünk. Aszályos időszakban adrenalin nélkül is élvezhető a csorgás a Tara zuhatagjai között.
A Biogradi Nemzeti Park felé letérünk a túrázók másik népszerű bázispontján, Mojkovacon át vezető főútról. A két legnagyobb nemzeti parkot összekötő hegylánc egyik védett völgyében XVII. századi pravoszláv kolostor rejtőzik. A Dobrilovica lakói némaságban élő apácák, akik közül csak egy tarthat kapcsolatot laikus látogatókkal.
Az érintetlenség Európa egyik utolsó őserdejének évszázados egybefüggő zöldjét is rendbe simítja. A Bjelasica-hegység vízgyűjtőjét, az 1099 méter magasan fekvő Biogradi-tavat a Balkán egyik legszebb tavának mondják. Nem csak az útikönyvek.
Ha lemondunk a zuhanyozás luxusáról, 500 éves fenyőfák lábánál verhetünk sátrat közvetlenül a tó partján. Már csak a másnap reggelért is megéri. Álmatag hajnali napfényben reggelizni a stégen, csobbanni a tó áttetsző vízében olyan pillanatok, amelyeket jó leporolni a téli latyak után.

Hegyek félre – irány délre!
Az ország tüdejéből, a hűvös-kontinentális hegyvidék lábától két ér visz a mediterráneum felé. A 60-as és 80-as út a fővároson át a Skadari-tóig kíséri a rohanó Moraca folyót. A fiatal főváros, Podgorica szűk óvárosi magjától eltekintve nem kínál mást, mint bármely balkáni nagyváros: a beton groteszk esztétikáját és hőokádó sugárutakat. Ostrog azonban megér egy kitérőt.
A szerb pravoszláv egyház legfontosabb zarándokhelyére, a Prekornica hegység oldalába vájt ostrogi kolostorba lélekvesztő szerpentinen visz az út az ég felé. Hiába lepték el a kegyhelyek vámszedői, a villogó Szűz Máriát, kegytárgyakat áruló kereskedők, s hiába dugdosnak a sziklafalak repedései közé papírpénzt a turisták, ott fenn, 900 méteren a vallásosság külsőséges díszletei között is megsejthető valami a hit dísztelen erejéből.
A Skadari-tónál más világ kezdődik. Az utolsó édesvízi mocsarak egyikét, a Balkán legnagyobb tavát, a meder mélyén fakadó karsztforrások illatát, a víz felszínén kilométer hosszan nyújtózó tavirózsaszőttest sűrű, édes pára függönyözi el a harsány adriai verőfény elől. Bár a vidék turisztikai központja a nyüzsgő Virpazar, ahol színvonalas szállást, bővülő infrastruktúrát találhatunk, érdemes bemerészkedni az elnéptelenedő halászfalvakba is. Szállásunk az alig harminc főt számláló vadregényes Zabljak, ahol vendéglátónk, Zoran némi euróért cserébe saját háza teraszos tetejét, kiadós halvacsorát és házi bort kínál.

Az Adria két kincse: Kotor és Dubrovnik
A Kotori-öböl olyan, mintha a hegycsúcsok magukhoz akarnák ölelni a tengert, hogy víztükrében tetszeleghessenek. Európa legdélebben fekvő fjordját nem elég az UNESCO-világörökség katalógusában fellapozni – egyszer az életben látni kell. Itt található Európa legcsapadékosabb pontja, nyáron azonban dél géniusza az úr. Kotor, Perast, Risan, Herceg Novi és Tivat egymásba kapaszkodva őrzik a történelmet. Kotor városa kisregényt is megérne. Aki arra jár, lessen be az évszázados házak ablakán, kerengjen a sikátorok között, térjen be a Notre Dame-mal egyidős Szt. Tripun-székesegyházba, és ha az erőd alatti téren még józanon elcsípi a kotori trubadúrt, hallgassa meg, hogy szól a montenegrói néplélek néhány rakia után.
Dubrovnik márványköveit turisták százezrei koptatják évente, csillogása Kotor után már szinte befogadhatatlan, kihagyni mégsem lehet – Montenegrót délnyugat felé elhagyva éppen útba esik. Vaskos útikönyvek szólnak történelmi emlékeiről, mi idő híján más utat választunk a megismeréshez: a gyomron át. A városfalon kívül meglepően jó áron degeszre ehetjük magunkat tengeri herkentyűkkel.
Útban hazafelé, Boszniában, a háborúban rommá bombázott, majd példaértékűen felújított mostari hídon állva már veszem is számba, mi minden maradt ki, amiért Montenegróba még vissza kell jönni.

Belépés
Regisztráció / Tagi jelentkezés
Megosztás


Események
« 2018. december »
HKSzCsPSzV
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Következő túráink